Amy - 36

Sziasztok!

Köszönöm szépen az előző fejezetemhez érkezett kommenteket!Jó olvasást! Csók,Amy

36. fejezet: A másnap

Alexis szemszöge:

Kómásan és fájós fejjel ébredtem fel reggel. A fény pont a szemembe világított az el nem húzott sötétítő miatt, s hunyorogva próbáltam felmérni a kárt, amit magam körül sejtettem. De álljunk csak meg! Sötétítő?

Időm sem volt elgondolkodni azon, hogyan kerültem egy olyan szobába, ahol éjfekete lepleknek kellene takarniuk az ablakot, mikor is egy kéz simított végig csupasz derekamon.

- Jó reggelt! – búgta valaki a fülembe, s az érintés idegenségéből és a hang régi, ismeretlen-ismerős csengéséből rájöttem, hogy ez nem Jay. Olyan hirtelen ültem fel az ágyban, majd ugrottam le onnan, hogy még magam is meglepődtem, nem ám az álmosan pislogó Brad.

- Uram Isten! – nyögtem, majd tekintetemmel a ruháim után kezdtem kutatni. Azokat meg is találtam az ágy mellett heverve, meg a fotel karfájára szórva.

- Hm… Hát neked csak Brad! – vigyorgott rám idétlenül az exem, mire dühösen pillantottam felé.

- Mi a fene történt? – sziszegtem, miközben magamra kapkodtam a ruháimat, dacolva a fejemben tomboló zűrzavarral.

- Jól éreztük magunkat – vont vállat, és visszafeküdt a párnákra.

Sikítani tudtam volna, toporzékolni, üvölteni, és legszívesebben elástam volna magamat valami jó mély helyre. Megérdemelném! Mit tettem? Jó kérdés, tekintve, hogy halványlila gőzöm sem volt, hogy mi történt köztünk Braddel, miután Jay otthagyott bennünket. Totális homály borult az agyamra, és hiába próbáltam emlékek után kutatni, egyszerűen nem ment. Mondjuk, jól ismerem magam, és az, hogy egy szál ruha nélkül fetrengtem Brad ágyában, nem jelenthet semmi jót. Semmi jót Jaynek és nekem.

El sem búcsúztam Bradtől, csak kirohantam a lakásból, le az utcára, majd taxiba pattantam, és bediktálva Jay címét, agyalni kezdtem.

Mit mondjak neki? Hazudjak? Mondjam, hogy otthon töltöttem az éjszakát? Persze, Alex, ha otthon aludtál volna, akkor biztosan a tegnapi cuccodban jelennél meg nála! – róttam magam gondolatban, mégsem mondtam a sofőrnek, hogy hozzám menjünk. Jayt akartam, és elmondani neki, hogy sajnálom. Mindent. A babát, a tegnap estét, azt, hogy olyan dög voltam, azt, hogy valószínűleg megcsaltam, és hogy miattam mindkettőnknek fájni fog…

Halkan kopogtattam az ajtaján, és egy részem rimánkodott azért, hogy ne nyissa ki, hogy ne legyen itthon, és halogathassam még egy kicsit ezt a beszélgetést. De ez nem történhetett meg, mivel a zár kattant, majd Jay álmos, fáradt arcával találtam szemben magam.

Nem mondott semmit, csupán félreállt az útból, majd a nappaliba sétálva leült a kanapéra, és egy csomag fagyasztott borsót nyomott a homlokára.

- Másnaposság? – kérdeztem halkan. Nekem is kéne egy olyan a fejemre… Meg egy baseballütő, hogy jól fejbe kólinthasson majd, amiért ezt tettem velünk.

- Az. Szétrobban a fejem – motyogta, de nem nézett rám, és ez nagyon fájt.

- Merre jártál? – próbáltam elterelni magamról a témát, akartam is meg nem is beszélni a tegnapi cselekedeteimről.

- Egy sztriptízbárban, és alig tudtam megszabadulni a vén nyanyától a szomszédodból… – vetett rám egy keserű pillantást, majd lehunyta szemeit.

- Mrs. Coleman? – egy pillanatra el is feledkeztem a saját bajaimról, és megpróbáltam nem elröhögni magam, amint elképzeltem egy olyan helyen Jayt és a vén szatyrot.

- Igen – dörmögte, és dühös pillantásától bennem fagyott a nevethetnék.

- De végül megszöktél.

- Igen, de inkább ne tudd meg, mit ki kellett állnom! – sóhajtotta, de kérdő tekintetem láttán folytatta. – Inkább én vetkőztem, minthogy ő…

- És…

- És semmi! – vágott a szavamba dühösen. – Legeltette a szemét, nagy élvezettel dugdosta a dollárjait a boxerem szélébe, aztán egy óvatlan pillanatban elillantam – motyogta, s nem hagyva több időt a teketóriázásra, nekem szegezte a kérdést. – Te merre jártál? – mért végig csalódottan.

- Én? Hát… még ott voltam a klubban. Képzeld, találkoztam…

- Alex! – morrant rám. – Bradnél voltál? – kérdezte halkan, de láttam a szemében, mennyire kívánja, hogy nemet mondjak.

- Igen – suttogtam végül, s inkább lesütöttem a tekintetem. – Sajnálom! Én… ott ébredtem, de nem emlékszem, hogy...

- Fasza! És én alig pár órája még azt hittem, hogy nem lehet rosszabb! – csattant fel, és járkálni kezdett a szobában. Ez egy nagyon kínos beszélgetés lesz, és sajnos van is egy olyan érzésem, hogy sírás lesz a vége.